Több mint 50 éve a pályán… 

Interjú Fáber Andrással

Idén augusztusban a Tolmácsfórumon folytattam beszélgetést a Tanár Úrral, és mivel néhány engem még izgató kérdést idő hiányában már nem volt módom feltenni, gondoltam, a beszélgetés írásos formában történő visszaadásával is próbálkozom, hiszen egy papíron rögzített beszélgetésnek nincsenek időkorlátai. 😊

Fáber András életútjának legfontosabb mérföldkövei, ill. tevékenységének sarokpontjai:

Okleveles francia-magyar szakos középiskolai tanárként végzett, sőt tanított is egy rövid ideig gimnáziumban, majd a Magyar Rádió és Televízió, illetve később a Lapkiadó Vállalat újságíró munkatársa lett. Egy Franciaországban, irodalomtudományi intézeteknél eltöltött ösztöndíjas évet követően az MTA-nál kandidált, és innentől kezdve egyre szerteágazóbban alakult a szakmai életútja. Pályáján több aktív tevékenység is megfért egymást mellett: volt irodalomtörténész, újságíró, szerkesztő, rovatvezető, főszerkesztő, filmkritikus, műfordító, szakfordító, tolmács, ill. konferencia-tolmács, mely tevékenységek közül többet máig is aktívan űz. Címzetes egyetemi docens, és még jelenleg is több egyetemen oktat. Az MFTE (a Magyar Fordítók és Tolmácsok Egyesülete) alapító tagja, sokáig alelnöke, sőt elnöke is volt 2010-ig. 1989-től rendszeres kormánytolmácsolási feladatokat lát el, de tolmácsolt tudományos konferenciákon is, valamint francia nagyvállalatok pl. az autóipar rendezvényein. Az EU intézményeinek akkreditált tolmácsa. Vezetett kerekasztal beszélgetéseket, ill készített interjúkat magyar és francia művészekkel. Számos művészeti és irodalmi jellegű tanulmány szerzője.

B nyelve a francia, melyet anyanyelvi szinten beszél, C nyelve a német és az angol. Tehát összesen négy nyelv magas szintű ismerője.

Több mint 50 éve van a pályán. 

• Tanár úr, Ön igazán nem egy tétlen, semmittevő alkat. 50 év tetemes idő, de még az eltelt hosszú időhöz is képest, Önnek olyan gazdag az életútja, hogy óhatatlanul is felvetődik bennem a kérdés: hogy fért bele ennyi, és ilyen sokrétű tevékenység? Micsoda kiváló időmenedzsmenttel dolgozott?
• Valóban nem szeretem a semmittevést, nem szoktam egy munka után megpihenni, hiszen máris jön, és magával ragad a következő feladat, és akkor már arra koncentrálok. Egyrészt igaza van, így visszatekintve 50 év nagyon hosszú idő, mégis, most, hogy már az alkotás évei meg vannak számolva, elégedetlenség fog el. Úgy érzem, nem tettem eleget, még tele vagyok témával, melyeket fel szeretnék dolgozni. Tehát én úgy érzem, nincs remek időmenedzsmentem, hanem attól félek, terveim túlfeszítik a hátralévő éveim kereteit.

• Még most is dolgozik. Változott-e az idő előrehaladtával vállalt feladatainak a jellege? Mostanában már több időt tud szentelni passzióinak?
• Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy soha nem érzem, hogy dolgozom. Amint Karinthy Frigyes mondta, munka mindaz, amit nem szívesen csinál az ember. Én ilyen értelemben úgyszólván sohasem dolgoztam. Csak azzal foglalkozom, ami mélyen megérint, ugyanakkor minden érdekel, ami mögött emberi tevékenység van, emberi intellektus, emberi érzelem. Ilyen szempontból minden időmet a passzióimnak szentelem.
  Furcsa nyughatatlan alkat vagyok, nem kutató típus, mert igazán nem tudnék csupán egy szakmai területre összpontosítani. Egyszerre mindig több témával foglalkozom, mint ahogy olvasni is egyszerre több könyvet szoktam.
  A tolmácsolást hivatásomnak tekintem, ezért a szakma szeretetének a továbbadása is nagyon fontos számomra, (sokáig főleg szinkrontolmácsolást oktattam, jelenleg pedig főként szakfordítást és műfordítás-elméletet tanítok). Az eltelt sok év során már annyi mindent megtapasztaltam, és szeretném ezeket az élményeket és tapasztalatokat megosztani a fiatalokkal. Túl nehéz ez a szakma ahhoz, hogy még én is elbizonytalanítsam őket. Én biztatni szeretném a hallgatókat és lelkesíteni, hogy milyen magas szintű intellektuális munka vár rájuk.

• Péchy Blanka, aki a Magyar, a Madách, a Belvárosi Színház, valamint Vígszínház – illetve a II. világháború előtt Ausztriában a Theater in der Josefstadt, illetve Max Reinhardt színházának – színművésze volt, és a rádióból egyúttal kiváló szavalóművészként és aktívan elkötelezett nyelvművelőként ismerhette meg az ország, az Ön közeli rokona volt. Vajon remek előadói készsége, vagy az irodalom, és a nyelvek iránti érdeklődése a szintén pécsi születésű Péchy Blankához kötődő rokonságból is táplálkozott?
• Anyai nagyanyám húga volt, a Péchy – szülővárosa iránti tisztelete kifejezéseképpen – művésznév volt, és valóban kifejezetten pártfogolt, még ha nem is akart feltétlenül színpadi pályára vezetni. Mivel fia eltűnt a háborúban, engem karolt fel. Tőle kaptam ajándékba egy bécsi mechanikás gyakorló zongorát is, amin zongorázni tanultam. Kiválóan, akcentus nélkül tudott németül, az ún. Bühnensprache elsőrangú művelője volt, ugyanakkor a beszédművelést magyarul is olyan magas szinten művelte, hogy a rádióban „Beszélni nehéz” címmel nyelvművelő műsort indított, melyet hosszú éveken keresztül sugároztak, tevékenységét pedig az akadémikus szintű nyelvészek is elismerték. Ilyen szempontból Péchy Blankát példaadó értékű személynek tekintem. Ugyanakkor nem csupán ő, hanem az anyai nagyapám is jelentős szerepet játszott abban, hogy nálunk a nyelvtudás és -tanulás magától értetődően jelen volt a családban. Nagyapám már édesanyámat is több nyelvre taníttatta. Annak idején formabontó módon a frankofón irányultságot választotta, mellyel egyúttal ki is tágította látókörünket, mert kitekinthettünk a politikai vonzáskörből automatikusan adódó, Magyarországon akkoriban uralkodónak számító osztrák, illetve német kultúrkörből. A széles látókörű jogász nagyapám, a Magyarországon – a mai kort is beleértve – ritkán népszerű Szabadság, egyenlőség és testvériség eszmét képviselte egész életében.

• A háború után, az ötvenes években járt iskolába. Ezekben az években az úgynevezett „nyugati” nyelvek tanulásának egyáltalán nem volt divatja. Nemhogy nyelvtanfolyamra nem lehetett járni, de még magántanárt találni sem volt egyszerű dolog. Hogyan adódott lehetősége franciául és más nyelveken is megtanulni ezekben a minden külföldi kapcsolattól elzárt években?
• A családban nagy tisztelet övezte az idegen kultúrákat; felmenőim több nyelven írtak, olvastak és beszéltek. Míg szüleim dolgoztak, én nem bölcsődébe és óvodába jártam, hanem rábíztak egy svájci, nemesi felmenőkkel rendelkező, ámde elszegényedett, és a monarchiában szerencsét próbáló hölgyre, aki az én kisgyerekkoromban már nem volt éppen fiatal. Még ma is emlékszem olyan, a hétköznapi élethez kapcsolódó kifejezésekre, melyeket tőle hallottam először, mégpedig franciául, és így is kerültek be a tudatomba. Mivel még kisgyerek voltam, a francia az anyanyelvi beszédközpontomba épült be. Az általános iskola első osztályát a ciszterci atyáknál végeztem, ahol az első év végén francia nyelven adtunk elő egy mesejátékot. Máig szemem előtt van, milyen impozáns varázsló jelmezem volt, és részben varázslatos süvegemnek is köszönhetően teljesen átéltem a szerepemet.
  Aztán a családunk Budapestre költözött, és én a Marczibányi tér iskola francia tannyelvű osztályban folytathattam a nyelvtanulást. Később, amikor már betiltották a nyugati nyelvek iskolai oktatását, ugyanahhoz a franciatanárnőhöz jártam néhány volt osztálytársammal együtt magánórákra, aki korábban az iskolában tanított minket. A magánórákról azonban mélyen hallgatni kellett. Neki és nekünk, sőt a családunknak is bajunk származhatott volna belőle. 

• Később a 60-as, 70-es években, mikor már számos tudományos kapcsolattal rendelkezett Franciaországban, nem csábították magukhoz? Ha igen, minek köszönhető, hogy ellenállt a kísértésnek?
• De csábítottak nagyon is, főleg a párizsi Sorbonne ajánlata volt kecsegtető, és utólag sajnálom is, hogy nem éltem Franciaországban hosszabb ideig. De azokban a 70-es években, amikor – szüleim korai halála után – elmehettem volna, a távozásnak csak az illegális módja létezett, hacsak nem szolgálom ki folyamatosan az irodalom szocialista szellemű kritikáját hirdető irányzatot. Azt viszont nem akartam. Valahányszor eljátszottam a gondolattal, hogy itt hagyom az országot, egyúttal az is lepergett a szemem előtt, ahogy feltörik a lakásomat, és minden családi emlék, kegyelet nélkül ebek harmincadjára kerül. Ennek már az elképzelése is nagyon megviselt. Így hát maradtam, de ezt minden keserűség nélkül mondom.
• Több előadásában is kiemelte, amit mindannyian bőrünkön érzünk: A nyelvtudás az egyik legnehezebben megszerezhető, és a legkönnyebben elveszíthető készség. Soha nem lehet eléggé tudni egy nyelvet. Ehhez kapcsolódóan hallottam egyik előadásában, hogy naponta találkozik új kifejezésekkel. A passzión túl, van ebben tudatosság, tervezés is?
• Nem tudok előre tervezni. Merő érdeklődés inspirál. Ha meghallok egy kifejezést, végigfuttatom a fejemben, hogy ki tudom-e fejezni az általam ismert idegen nyelveken. És utánanézek az interneten, szótárakban vagy adott esetben megkérdezem az anyanyelvi beszélőket. Aztán felírom az új szavakat, kifejezéseket egy cédulára, amit vagy elveszítek, vagy sem. Ha sikerül megőriznem, annak minden esetre örülök. Az bizony többször előfordult, hogy egy-egy téma szókincsét már többször összeállítottam, mert az évek során elkavarodott. Hozzáteszem, hogy németül és angolul – kicsit sarkosan kifejezve -, nem azt mondom, amit akarok, hanem amit tudok. Ettől függetlenül, nagyon jó színvonalon tudtam mindkét nyelvből fordítani, de e két nyelvből a tudásom messze elmarad francia tudásom könnyedségétől. 

• Nincs is Önnek a francia és a magyar viszonylatában vezérnyelve? Ha elalvás előtt, vagy bóbiskolás közben szétesnek a fejében a gondolatok, akkor véletlenszerű, hogy melyik nyelven kavarognak félálomban a gondolatfoszlányok, esetleg több nyelven egyszerre?
• Teljesen esetleges. Ha éppen este dolgoztam, és franciára fordítottam, vagy franciául beszéltem, akkor az a nyelv van előtérben, ha pedig magyarul olvastam, akkor inkább a magyar. Mindenesetre nem kiszámítható, sőt azt is nagyon szeretem, amikor több nyelven váltakoznak a gondolataim. Múltkor például egy magyarul álmodott álmomban hirtelen, minden átmenet nélkül az a francia mondat jutott eszembe: „Il est couché sur le ventre.” Aztán ment tovább az álom újra magyarul, mint egy film.

• Önt tagadhatatlanul alkotói sokszínűség jellemzi – de vajon, nem kerül-e sok fáradtságába, hogy jól megférjen egymás mellett a tanár, a tolmács-fordító, irodalmár, színházi szakember, filmkritikus, újságíró és szerkesztő. Nem érez néha egy kis meghasonulást olyan szempontból, hogy melyik szerep is az igazán sajátja?
• Alapvetően kétfajta szellemi foglalkozás van, de mindkettőt fel lehet fogni alkotói tevékenységként is: a kitalálók mestersége: ilyenek az írók, költők, zeneszerzők, feltalálók, és vannak a tudást közvetítők, mint a tanár, műfordító, fordító, újságíró, színész. Ezek a szakmák a maguk kategóriáján belül egy tőről fakadnak, csupán a megjelenési formájuk eltérő. Így mindegyik közvetítői szerepemet egyformán közelállónak érzem magamhoz, sőt belekóstoltam az alkotói munkába is, írtam verset is, de abban nem éreztem magam elég jónak, elégedetlen voltam magammal. Én alapvetően révésznek érzem és tartom magam, aki segít a különböző partok mentén fekvő kultúrák összekapcsolásában. Jobb pillanataimban úgy érzem, hogy munkánk által jobbá lesz az emberiség: kultúrákat hozunk közelebb egymáshoz, és így jutunk közelebb egymás megértéséhez, az egymás iránti toleranciához. Abban biztos vagyok, hogy nem mozdítottam hátra a világot, de gyakran égeti a lelkiismeretemet az a gondolat, hogy nem mozdítottam annyira előre, mint ahogy szerettem volna.

• Arcátlan kérdésnek hangzik – de azért mégis felteszem: mi a gyengéje? Mi az, amire különösen oda kell figyelnie tolmácsolás során, esetleg olyan dologra, amit zsigerből könnyű eltéveszteni.
• Talán az, hogy nem vagyok úgynevezett ideális „tolmács-alkat”, nem tudok eléggé „terepszínű” maradni, véleményem és gondolataim gyakran kiülnek az arcomra. Ugyanakkor alapvetőnek tartom, hogy mindent úgy fordítsak le, ahogy elhangzott. Nem szépítek, nem próbálok a partner lelkére tekintettel lenni, hiszen nem az én szavaim voltak az elhangzottak. Ha bornírtság, nem nekem kell pironkodnom miattuk. Ugyanakkor lássuk be, a politikusok beszélgetései során más súlyuk és más értelmezésük van a szavaknak, mint egy hétköznapi baráti beszélgetés során.

• Mesélte nekem magáról, hogy Ön polgár, akit megérintett a művészet, ill. fordítva, művész, akit elsodort több polgári tevékenység. Ha nem lett volna a megélhetés és az alkotási vágy bizonyos mértékű ütközése az életében, lehet, hogy több könyvet írt volna, lehet, hogy kiteljesedett volna egyik kedvenc élő vagy irodalmi alakjában? És vajon alapvetően melyik nyelven írt volna?
• Igen, valóban, én Thomas Mann: Tonio Kröger című novellájának egyik szereplőjével tudom azonosítani magam, polgárnak művész vagyok, művésznek polgár. És való igaz, szívesen szenteltem volna több időt egyik vagy másik kedvenc témámnak, de egyébként lehet, hogy még fogok is. Esetleg írok még egy átfogó tanulmányt a francia sanzonról, vagy kedvenc zeneszerzőmről, Mozartról. Az írás nyelve biztosan a magyar lenne, egyszerűen csak azért, mert itt élek, többnyire ebben a közegben mozgok, bár több tanulmányomat, előadásomat a téma és az adott konferenciák jellege miatt franciául írtam meg.

• Felnőtt fiai, ikrei vannak, és tudom, jól tudnak idegen nyelvet is. Gondolom, akinek az édesapja Fáber András, az nem úszhatja meg nyelvtanulás nélkül? 🙂 Tanította, vagy taníttatta a fiait idegen nyelvre?
• Igen, kiválóan beszélnek idegen nyelvet, bár egyikőjük sem lett nyelvész, de követtek a bölcsész pályán. Kétnyelvű iskolába jártak. Dani fiam kiválóan tud angolul, ő a budapesti Brit Nagykövetségen is dolgozott több évig sajtóreferensként. Ágoston fiam szociológus, doktor, nemrég jelent meg könyve Pierre Bourdieu francia szociológusról és – angol, illetve német nyelvtudása mellett – kiválóan tud franciául. Egyszer egy rendezvényen mindketten ott voltunk, de én az ajtón kívül ültem a tolmácspultnál, nem láttam, mi történik a teremben. Ágoston pedig bent ült a kerekasztal egyik részvevőjeként. Sorra szót kaptak a résztvevők, ki magyarul, ki más nyelven. Egyszerre csak megszólalt egy hang: azt gondoltam, hogy a meghívott francia professzor beszél. Csak némi késéssel jöttem rá, hogy Ágoston fiam hangját hallom. Olyan váratlanul érintett ez az élmény, hogy elérzékenyülten hallgattam. Ekkor felrémlett bennem az a régi élmény, amikor még egész kicsik voltak, és én – egy kolléganőm tanácsát követve – váratlanul franciául szóltam hozzájuk. Erre ők felnevettek, és azt mondták, hogy „…Papa, ne butáskodj, mondd inkább magyarul!”

• Ahogy előadásában korábban elmondta, a tolmács munkája az agysebész és a légi menetirányító szellemi megterhelésével vetekszik, olyan szintű koncentrációt igényel. Ilyen mértékű összpontosításban Önnek bőven volt része. Hogy tud egy nap megfeszített koncentrálás után kikapcsolni?
• Le kell pihennem, nincsen különösebb technikám. Akkor érzem, hogy már túl vagyok pörögve, amikor kikapcsolódásképpen bekapcsolom a tv-t, és azon kapom magam, hogy bármit mondanak, automatikusan fordítom franciára. Akkor ki kell zárni minden kommunikációt, mert már nem vagyok teljesen beszámítható, és ideje kikapcsolódni, vagyis inkább magamat verbálisan kikapcsolni.

• Önt a francia Nemzeti Érdemrend lovagi fokozatával tüntették ki 2003-ban. Kardot azonban biztosan nem rántott. Milyen a modern kor lovagjának lenni?
• Megtisztelő. Ha ugyanis zakóban, elegánsabban vagyok felöltözve, olykor – az alkalomtól függően – fel is tüzöm a hajtókájára a kis kék szalagot. Ha ilyenkor találkozom franciákkal, többnyire elismerően bólintanak, sőt az is előfordult, hogy spontán megszólítottak az utcán. A magyarok természetesen nem ismerik fel ezt a rangos francia kitüntetést, ami azért nem is csoda.
  Kedves volt az akkori francia nagykövet, Dominique de Comble de Nayves, aki az elismerés átadásakor, a beszédét azzal kezdte, hogy most kiemelten oda kell figyelni a szóhasználatára, hiszen a francia nyelv egyik kiemelkedő művelőjével áll szemben. Méltatta a francia nyelv és kultúra Magyarországon történő terjesztését, tehát végül a már említett kulturális révész szerepért kaptam a kitüntetést. 

• Tanár úr, köszönöm a beszélgetést!
  Kívánom Önnek, hogy a gyerekkorában megélt varázsló-szerepet munkájában és magánéletében is megőrizze és még sok aktív, töretlen lendületű évvel ajándékozza meg az élet!

A beszélgetés a Tolmácsok és Fordítók 2019-es Szakmai Fórumán hangzott el 2019 augusztus 22-én, az írásos forma pedig a a fordit.hu megbízásából készült.

https://www.fordit.hu/cikkek/2019-09-03-tobb-mint-50-eve-a-palyan/