Egy nyári német-tábor megrendezésében közreműködni nem csupán szakmailag tanulságos, de emberileg is nagy élmény. Mikor véget ér, minden alkalommal úgy érzem, gazdagabban térek haza.

A tábor alapvetően nem a szisztematikus, rendszerbe szedett, célirányos nyelvtanulásról szólt, hiszen túlnyomórészt (néhány írásos nyelvtanuló feladatottól eltekintve) a tábor nyelve akár a magyar is lehetett volna, hiszen játszottunk, énekeltünk, vetélkedtünk, meséltünk, mint bármelyik másik táborban, csak mindezt nem az anyanyelvünkön tettük. 

Nagy öröm, mikor a németes háttérrel rendelkező gyerekek egyre öszönösebben németül beszélnek hozzánk, ill. a tisztán magyar nyelvi környezetből érkezők, akik a németet idegen nyelvként tanulják, maguktól alkotnak németül mondatot, sőt néha önként intéznek hozzánk egy-egy kérdést. Öröm látni a kicsik és nagyobbak között kialakuló barátságokat; az öleléseket, a nagy összenevetéseket, vagy ha valakinek éppen nem sikerült valamelyik mutatvány, az együttérző simogatásokat. 

Persze egy egésznapos tábor fárasztó is egy kisebb ovisnak. Ezért az összképhez mindig hozzátartozik egy-egy a sarokban, vagy odúban elhúzódó, pihengető, ujját cumizó kislány képe, aki így regenerálódik a feladatok között.
És mikor délután megérkezünk a pályaudvarra, és átadjuk őket a peronon várakozó szülőknek, a gyerekek megjelenése már csak távoli köszönőviszonyban van a reggel útjára bocsátott patyolattiszta gyereknek. És az a jó, hogy ezt senki sem bánja. 🙂