Az én gyerekkoromban iskolai szervezésben még nem zajlott cserediákprogram. Nekem a szüleim ragadták magukhoz a kezdeményezést, és valószínűleg Nagypapám bélyeggyűjtő kapcsolati hálóját felhasználva tettek szert egy nálam csak kicsit fiatalabb NDK-s kiskamasz lánykára. Meglepő módon, hosszú éveken keresztül nyaranta találkoztunk: én is utaztam Türingiába, és ők is jöttek – arányát tekintve jóval többször – családilag, kiskocka NDK-s lakókocsijukkal Magyarországra. Nyelvtudomásom még elég kezdetleges volt, és emlékszem néha komolyan próbára tettem a kislány türelmét azzal, hogy nem értettem a nyugat-német társasjáték milliméterpapírra kopírozott NDK-s változatának a szabályait.

Meglepő módon még orosz levelezőpartnerem is volt. Orosztudásom azonban még a sekélynél is sekélyesebb volt, hiszen nagyjából csak annyit tudtam volna elmondani, ill. leírni, hogy Lenin a szívünkben él. Ezt azonban nyilván a kislány is tudta. Esetleg a „Hattyúk taváról” tudtam volna még egy rövid értekezést írni, sőt még Nagy Péter cár is belopta magát az orosz memoritereim közé, akit már csak magassága miatt is roppant rokonszenves uralkodónak tartottam. Emlékszem a nemzetközi nőnap alkalmából még üdvözletet is kaptam a Szovjetunióból, amit azért már kislányként is rendkívül furcsának találtam, de biztos nem hagytam viszonzatlanul ezt a kedves figyelmességet. Arra is emlékszem, hogy soha nem tudtam meg, hogy az indiai vagy az indián kultúrához vonzódik-e az orosz kislány, én mindenesetre lelkesen küldtem az indiános képeket, egyszerűen csak azért, mert azokat egyszerűbb volt találni, még talán korosztályom klasszikus hetilapjában, a Pajtás újságban is.

Lányom német cserediák kapcsolata már gyökeresen más volt, hiszen a programok olyan széles tárháza állt rendelkezésre, hogy utólag olyan érzésem van, hogy csak szúrópróbaszerűen választottunk ki néhány eseményt, és olyan sok minden kimaradt. Egy dolog azonban nem változott az eltelt évtizedek alatt; ez pedig a félszegség. Az a fejtörés, hogy hogy is szólítsuk meg egymást, miről beszélgessünk útközben. Én is emlékszem erre a megilletődött és feszélyezett érzésre, melyet a hét folyamán többször is viszontláttam a lányokon.

Kisegítette őket azonban a telefon, amely persze képes feloldani a kellemetlen pillanatokat, és ennél fogva a figyelemelterelésben is nagy bajnok. Jó szolgálatot is tett persze alkalomadtán, mikor nem volt olyan egyszerű a fordítás, például hiányzott az étlapról a német elnevezés, ami tapasztalataim szerint a legtöbb esetben nem is olyan nagy veszteség!

Hogy ez a folytonos telefonjelenlét vagy minimum készenlét jó-e vagy rossz, nehéz megítélni. Egyrészt helyzete válogatja, másrészt pedig egy letűnt kor maradi képviselőjeként hajlamos az ember ifjúkorunk egyenmegjelenésű ikertelefonja felett nosztalgiázni, mely még néha anélkül is foglaltat jelzett, hogy beszéltünk volna rajta, mivel az ismeretlen, de nem túl rokonszenves „iker” nem volt tekintettel ránk, és csak fecsegett és fecsegett…. Ezt a frusztrációt már nehéz lenne ma gond nélkül legyűrni.