Idén nagy örömömre egy kolléganőmtől értesültem róla, hogy létezik olyan konferencia, mely teljesen a vállalati nyelvoktatásnak szenteli egy naposra tervezett és szervezett továbbképző programját. Hasznos és érdekes témák voltak, és külön hálás vagyok, hogy az angolon kívül németes szekciót is létrehoztak.

Ezúttal csak egy előadást emelnék ki, mégpedig Medgyes Péter,  köztiszteletben álló nyelvtanár, nyelvkönyvíró, nyelvész, diplomata és egyúttal remek előadó hangulatos bevezető előadását, melynek témája az volt, hogy a nem anyanyelvű tanár milyen előnyökkel rendelkezik, az anyanyelvűhöz képest. Az anyanyelvű nyelvtanár érdeme, az autentikus nyelvtudás ugyanis elvitathatatlan, ugyanakkor a nem anyanyelvi tanárnak is megvannak a maga erényei.

Az első az, hogy mi, nem anyanyelvi tanárok hitelesebb nyelvtanulói modellt tudunk nyújtani, mert mi magunk is tanultuk a nyelvet. Ha mi, többé kevésbé átlagos képességgel, de kitartó érdeklődéssel megáldott emberek képesek voltunk elsajátítani az idegen nyelvet, az eleve bíztatóan hat a nyelvtanulóra; van remény, neki is sikerülhet. És mivel gazdag célnyelvi információkkal rendelkezünk, és ugyanakkor a nyelvtanulóval közös anyanyelvünkhöz is viszonyítani tudunk, könnyebben rá tudunk hangolódni a nehézségekre. A sokéves gyakorlatra alapozva szinte már előre tudjuk, hogy jó eséllyel milyen hibát követ el majd a nyelvtanuló.

Ezért is szoktam egy nyelvtanulási folyamat során többször is elővenni a visszatérő problémákat. Például a „nicht /kein(e) mehr” gyakorlását, vagy például a „pünktlich” és a „genau”, valamint az „erst” és a „nur” közötti különbséget, vagy ami szintén gyakori, hogy ha próbálkozunk valamivel, akkor a “probieren” használata annyira kézenfekvő, hogy  a „versuchen” igére külön rá kell irányítani a figyelmet. Azt is ki szoktam emelni, hogy nem csak a „cirka” létezik valaminek a hozzávetőleges mivoltának a kifejezésére. Az anyanyelvi beidegződés ugyanis nagyon erős. Még a németül jól beszélő kollégák esetében is hallom, hogy milyen könnyű ilyen jellegű tévesztésekbe belefutni.

Hogy ez mennyire igaz, mondott is egy példát a tanár úr, melyet én is nagy megkönnyebbüléssel nyugtáztam. Elmesélt ugyanis egy nagyon egyszerű történetet. Egy angol barátja beszélgetésük során mondta neki, hogy: Did you know that Brad Pitt turns 55 this year? A tanár úr pedig visszakérdezett: does she? Erre a barát megütközve: But Brad Pitt is he!!!!

Hát igen, ez ismerős, talán a személyes névmások keverése az egyik leggyakoribb hiba. Elég csak egy pillanatra figyelmetlennek lenni, és máris leromboljuk, az amúgy egész masszív alapzaton álló, impozáns szókincset felölelő, jó benyomást keltő nyelvtudásunkat. Mivel magyarul nincsenek megkülönböztetve a hímnem, nőnem, semlegesnem alakjai, ezért erre nekünk külön oda kell figyelni. Nagyon örültem ennek a történetnek, mert bevallom, én is nagyon odafigyelek a személyes névmásokra, ha egy hosszabb, összefüggő történetet mesélek el. És ha fáradt vagyok, vagy nem figyelek oda, azon kapom magam, hogy javítanom kell, sőt ami még rosszabb, anyanyelvi hallgatóm, mondja, hogy most hogy is van, hol is tartunk, ki mit mondott és tett?

Az is nagyon tetszett, mikor a tanár úr viccesen elmesélte, hogy legszívesebben soha nem szólalna meg angolul, mert mindig érzi, hogy tökéletlen a tudása, csak hát ezt nem teheti meg, hiszen ez a megélhetési kenyere. És én is mindig érzem, tagadhatatlanul akcentusom van, és nem mindig helyesek a szókapcsolatok, vagy a stílusárnyalat amit használok. Persze az anyanyelviek sem beszélnek helyesen, hiszen milyen gyakran nem alkalmazzák a mellékmondati szórendet, de ezt kompenzálja a kiejtésük és az autentikus szóhasználat. Mindig megdicsérnek, hogy milyen szépen tudok németül, de ebben benne van az, hogy kapásból hallható, hogy külföldi vagyok. Ha nem az lennék, szóba se kerülne a nyelvtudásom, hiszen egy anyanyelvi, anyanyelvi nyelvtudása természetes jelenség, fel sem tűnik…

A tanár úr felidézte azokat az érzelmekkel telített szituációkat, amikor könnyen csökevényesnek érezhetjük nyelvi kifejezésmódunkat. Elmesélte, hogy Angliában inget akart venni egy boltban, mire megkérdezte az eladó, hogy hányas a nyakmérete. Tanár úr azonban ezt nem tudta és ezt be is vallotta. Az eladó erre kissé lekicsinylően csak annyit fűzött hozzá, hogy ebben az életkorban már illene ezzel tisztában lenni, és továbbra szóra sem méltatta. Ő viszont olyan mértékben felháborodott ezen az arcátlan magatartáson, hogy mérgében a teljes szókincse, az amúgy, nagyon is pallérozott angol nyelvtudása egyszerűen cserben hagyta. Persze tudom, előfordul, hogy anyanyelvünkön sem találjuk a felháborodás megfelelő kifejezését, idegen nyelven azonban még hatványozottabb a nehézség.

Az is érdekes történet volt, mikor elmesélte a tanár úr, hogy mikor megszülettek gyermekei, a barátok, ismerősök lelkesen örvendeztek, hogy milyen jól fognak a gyerekek angolul tudni, hiszen nyelvtanár szülei már kora ifjúságuktól fogva angolul beszélnek hozzájuk. Dehogyis, – bizonygatta a tanár úr – hiszen azt hibátlanul el tudom mondani, hogy „Te kislányom, milyen édes, aranyos gyermek vagy”, de azt, hogy „Te, kis ügyüli-bügyüli kicsi Tündérkém, egyem a kis szívedet, milyen tündérbogár vagy!” – hát ez csak bajosan menne át. És ez így igaz.

Kislányom kicsi kora óta beszélek, mesét olvasok, dalolok neki németül, de alapvetően magyarul beszélek hozzá. Alkalomról alkalomra ugyanis eszembe jutnak olyan szavak és kifejezések, melyekről gőzöm sincs, hogy hogy mondják gyereknyelven. Például, szerintem joggal felvetődött bennem, hogy az almacsutkát csak nem illetik a családban is “Apfelkerngehäuse” szóval? Az rettenetesen merev lenne. És valóban kiderült, nyelvjárásonként másként hívják. Általánosan „Apfelbutze” a hétköznapi neve, de pl. Thüringiában „Kitsch”-nek, „Kriebsch”-nek, „Griebs”-nek is hívják. Na, ez már jobban hangzik. Hihetőbbnek, életszerűbbnek, de bizony egyik szótárban sincsenek benne.

Ahogy cseperedett a gyerekem, rádöbbentem, hogy egy nagy halom teljesen hétköznapi dolgot nem tudok németül frappánsan kifejezni. Sajnos ezek pont az intelmek sorába tartoznak. Például, hogy ne könyökölj, ne kalimpálj a lábaddal, ne csámpázz, ne csoszogj, ne maradj le! Az is felvetődött bennem, hogy vajon a hétköznapokban is többes számban mondják a lányok körében oly divatos leggingset, vagy csak hivatalosan: die Leggings tsz. Persze mindennek utána lehet nézni, csak nem jön spontán. Ezek az abszolút szimpla, hétköznapi dolgok nincsenek benne az üzleti német szókincsben, de még a nyelvvizsga-felkészítő tananyagban sem. Ott kell élni, vagy legalábbis utána kell érdeklődni az ott élőktől. Bár hozzáteszem, nagyon sokat tanultam a mesekönyvekből is.  🙂

Tanítványaimnak azt szoktam mondani, hogy az igazi nyelvtanulás és nyelvi fejlődés a nyelvvizsga letétele után kezdődik, akkor lehet már ténylegesen élvezni a nyelvtanulást, és egyáltalán az idegen nyelvet. Akkor, mikor már van a nyelvre alapvető rálátásunk, és a vizsga nyomása alól felszabadultan, el lehet merülni a nyelvtanulásban. Sőt már nem is kell tanulásnak hívni sokkal inkább barangolásnak az idegen nyelv világában és kultúrájában. És érdemes a jó és viszonylag árnyalt nyelvtudásért küzdeni,  annak ellenére, hogy a fentiekben azt írtam le, hogy soha nem leszünk olyanok mint a német „bennszülöttek”. Amikor megdicsérik a tudásunkat, az azért mégis nagyon jó érzés.

Ehhez az egyik szuper találmány a hangos könyv. Hány forgalmi dugón átsegítettek; megnevetettek vagy elgondolkodtattak már ezek az autentikus német olvasmányok! 🙂